Hajnal István Küzdelmek

« vissza

„Csak a gazdagok adnak; a szegények megosztanak. Oly rendé a jövő, amelyben mindenki kész legyen megosztani azt, amit a szerencse képességein, igaz munkáján és teljesítményén felül juttatott neki.”

Hajnal István. Tormay Cécile. Küzdelmek, emlékezések. Singer és Wolfner Kiadó, Bp. 1939.
Tormay Cécile, a magyar közélet építője. Napkelet, XVI. évfolyam 5. szám; 1938 május 1.

A művészetnek egyetlen pillanat a munkatársa — mondja Tormay Cécile s e könyvéből, összegyűjtött beszédeiből, cikkeiből kiérezhető az ő tragikuma: küzdenie kellett, hogy e boldog pillanatoknál megállhasson. Csodálatos mondatok, világot megvilágító képek, amelyeknél meg kellett volna állania, amelyekből nagyszerű alkotásoknak kellett volna megszületniök, olyanok s még tökéletesebbek, amilyenekkel életének boldogabb éveiben ajándékozott meg bennünket. De az ő hivatása a magyar asszony hivatása lett, szerencsétlen sorsban vergődő erőfeszítés a magyar jövőért. Művészet, amit az akarat vett uralma alá. Amikor, a kötet vége felé, Petőfiről, Aranyról ír s még Jókairól is, aki „nem találta meg a regényírás nagy magisztériumát, de alkotása álom volt, tavasz és délibáb”, mintha kiéreznők fájdalmas vágyát azok sorsa iránt, kik elmélyülhettek abban, amit belsejük kínált művészi alkotóerejüknek. Talán még Beethoven tragikumából is ez szól hozzá; sőt mintha még Anatole France-nak számára oly idegen költészete, iránytű nélkül járó kétkedése is szerencsés sors lenne az övéhez képest, az emberi lét sivárságainak hatalmas intuíció megismerése.

Tormay Cécile-nek akarnia kellett. Úgy írnia, hogy a világ asszonyai megfordítsák a világháború győztes férfiainak szenvedélyét, önzését és megmentsék a magyar nemzetet a végső bukástól. Felújul bennünk szózatainak olvasásakor, most már mindent tudó bánattal a „béketárgyalások” hónapjainak iszonyú hangulata, amikor ráébredünk, mily semmik érveink, amelyek igazak. Tormay Cécile-nek, a magyar asszonynak akarnia kell a hatást, gondolatokat kell egymásra halmoznia, amelyek mindegyikéből, ha elmélyülhetett volna bennök, a művész áhítata egy nemzet s egész Európa történelmi, szociális, emberi hősregényét alkothatta volna meg. „Ez ország minden nyelvű fia magyar védők sírján arat”. „Nem magunkért kérünk, hogy kérjetek, a fiaitokért, unokáitokért emeljétek fel szavatokat, mert a békében benne lesz a tieiteknek s a mieinknek is végzete”. A legszörnyűbb irredentizmus dúlná majd fel az emberiség békéjét, „a letépett vérző tagok visszakúsznának a csonka törzshöz, a kiszaggatott kezek ökölbe szorulnának”.

Így történt. De e történet nagy regénye még nagy művészre vár, egy boldogabb korszakban. Tormay Cécile-nek nem adatott meg ez a megnyugvás, neki szolgálnia kellett. Csodálatos intuícióit, hogy hassanak, remény és kétségbeesés között kiküldenie az életbe, mely ridegen s érzéketlenül haladt tovább. Mélyen meglátása az igazi nemzeti s keresztény gondolatnak! Valóban társadalmat megújító átértés, oly politikai és szociális fordulaté, amely nemcsak a magyar, de az emberi sors mélységeiben menne végbe. Milyen munka s erőfeszítés, hogy a magyar asszonyokat s az egész világát szervezetbe állítsa e nagy célra, nem rideg feminizmussal, hanem alázatos s mégis önérzetes nőiességgel! Igaza van, ez a gondolat az övé, ő az első hirdetője annak nem csak nálunk, hanem minden más idegen nemzetet is megelőzve; s lehetetlen, hogy a világ idővel rá ne térjen majd egy új szociális rendre, a maival szemben egészen újra s idegenre, amely mégis a legtermészetesebb, az örök rend: a mechanikus erők érvényesülése helyett az irracionális, de egyedül éltető emberiséggondolatok uralmára! Amikor férjet-fiút sirató asszony erősebb lesz a határok kilométereire, a gyarmatok nyersanyagára törő mohó vágyódásnál! Egészen újfajta szociális rend és világrend az, ami Tormay Cécile nemzeti-keresztény koncepciójából kisugárzik s máris felőrli e gondolatot a könyörtelen valóság, nemcsak a békeszerződéseké, hanem a magyar közéleté is, a pártoskodás, felekezetiség, üres parlamentarizmus, kérlelhetetlen kapitalizmus jelenségeiben: „Ne tépjétek szét álmainkat!” Nem ismerték fel elgondolását, amiben épp az volt az új s nagyvonalú, s minden modern elképzelésnél modernebb, hogy nem politikai küzdelmekkel-jogokkal akart győzedelmeskedni, hanem tudatosan kerülve minden tökéletes sivársággal kifejlett szociális gépezetet, az emberi lét végső alapjaira akarta visszavinni a társadalmat. Mély művészi probléma, — kísérletezik is már vele szerencsésebb nemzetek irodalma, a modern intellektualizmus keserű kritikájánál tovább alig jutva el. A nagyváros, amely „nem szeret az országról tudomást szerezni, amikor az ország sorsáról dönteni akar»: a modern világ e bálványa, amely felfalja a haladás jegyében a világot. Az egész modern korszak, amely „mindent át akar élni, mindent megcselekedni, amit számára rövidre szabott kis életének határa enged”: a kultúrák fejlődésének megvannak természetes törvényeik, amiket büntetlenül áthágni, az örök embert a haladásból a sebesség kedvéért félretolni nem lehet. Adakozásra építeni fel a társadalmak békéjét? „Csak a gazdagok adnak; a szegények megosztanak”. Oly rendé a jövő, amelyben mindenki kész legyen megosztani azt, amit a szerencse képességein, igaz munkáján és teljesítményén felül juttatott neki. Nem értették meg őt; talán ellenfelei még leginkább, s ezért dobáltak sarat reá. Az akarat erős volt, a test szenvedővé lett. Talán szabadulni akart önkéntes önfeláldozásától, csak művésszé lenni újra; nem tudott mégsem megnyugodni. Még ott is, ahol nem volt szabad a magyar sorsról, épp a magyar sors érdekében beszélnie, ott is megtalálta a költőien diplomatikus szavakat: Mme Curie helyére választatván a Népszövetség franciái előtt szólt a lengyel asszonyról, „aki széttépett hazájából távozott s volt ereje, hogy fényt és gyógyulást keressen a szenvedő emberiség számára”. A nagy lengyel asszony is boldogabb volt őnála, a tudomány művészetének élhetett. Tormay Cécile nem politikus akart lenni; a legmélyebb értelemben vett művészetet, az ember-megértést állította nagy célok szolgálatába. Áldozata hasonló Széchenyiéhez, akinek világa nem a politika volt, hanem az örök emberi értékek. „Régi nagy államférfiak programját ma nem követelhetjük többé, de Széchenyi programját élhetjük ma és mindig.” Talán Tormay Cécilé-ről is felismerik egykor majd ezt. Nagy áldozatáról felismerik, hogy „valami történt, amiből még történet lehet”.

A Küzdelmek és Emlékezések anyagának kiválogatása, elrendezése a legjellegzetesebbnek és legjelentősebbnek kiemelése egy megzavarón gazdag anyagból. A beszédek egyetemes és örök tartalmának elválasztása az alkalmi nevektől, gróf Ambrózy Migazzi Lajosné elmélyedő, gondos és odaadó munkája. Rajta van annak a neve, tett-teljes megértése és biztonsága, aki Tormay Cécilenek minden gondolatát és szándékát annyira ismerte, mint ő.

 Tetejére