1918-20-szal egy korszak végérvényesen lezárult és néhány illúzióval szegényebb lett az egész magyarság, de az egyes ember is. Találóan fejezte ki ezt az illúzióvesztést Herczeg Ferenc egy 1920 februárjában rendezett „irodalmi lakomán”:

„Nekünk, akik annyi megrázó eseményen mentünk keresztül, revideálnunk kell egész múltunkat. Azokból a jelszavakból, amelyeket a bölcsőben adtak nekünk: mint szabadelvűség, kultúra, nyugat, műveltség – mi mára iszonyatosan kiábrándultunk s abba a helyzetbe jutottunk, hogy ezekből a jelszavakból csak azt fogadjuk el, ami a magyar nemzeti és kulturális életünknek a hasznára van."1

Kosztolányi egy későbbi, 1929-es Új Idők-beli írásában pedig ezekkel a szavakkal jellemezte a kor lelkiállapotát:

„Régi törvénytábláink összetörtek. Újak még ne akadtak helyettük […] Azok, akik annak idején látták, hogy hullottak el ártatlan milliók anélkül, hogy utána bármi megtorlás következett volna, aztán látták azt is, hogy üzérkedtek és raboltak a pusztulás élelmesei anélkül, hogy ennek is bármi következménye lett volna, megrendültek hitükben, nem találtak szilárd talajt, melyen megvethették volna lábukat, nem tudták, jobbra forduljanak-e, vagy balra.”2

Kosztolányi végső válasza a kialakult helyzetre a politikától való elfordulás volt, Tormay Cécile-é viszont a politikai elköteleződés: az addig inkább liberális-kozmopolita beállítottságú, de egyetlen írói vagy politikai csoportosuláshoz sem tartozó, szecessziós-impresszionista novellákat és regényeket író Tormay szakított korábbi életformájával és témáival, írói képességeit politikai célok szolgálatába állítja, ideje nagy részét közszereplései (főképp a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége vezetése), majd a Klebelsberg kezdeményezésére létrehozott szépirodalmi folyóirat, a Napkelet szerkesztése foglalja le. Úgy érezte, neki személy szerint is meg kell tennie mindent, hogy ezek az események soha többé ne ismétlődhessenek meg. Politikai és kulturális tevékenységét egyaránt ez a cél vezette. Kosztolányival ellentétben írói karrierjét is alárendelte egy ügy szolgálatának, mert úgy érezte a magyarság sorsa a tét. (Valóban kevésen múlott, hogy Magyarországot nem osztották fel szinte teljesen a mohó kisantant országok között.) Tormay mindvégig támogatta a Horthy-rendszert, még olyan esetekben is, amikor nem értett egyet a kormányzat politikájával. Ellenezte például a választójogi törvény 1922-es módosítását, mivel a választásra jogosultak számának csökkentése a nők szavazati jogát is érintette, azonban úgy érezte, hogy vállalnia kell a kisebbik rosszat, a nagyobbik rossz, egy újabb baloldali fordulat elkerülése érdekében.3

És 1920-21 folyamán megírta Bujdosó könyvét, amely nemcsak megörökítette a kortársak és az utókor számára a forradalmak korát, hanem könyve – Szekfű Gyula Három nemzedéke4 mellett – a Horthy-rendszer ún. megalapozó mítoszává is vált, vagyis olyan írássá, amely egyértelműen ennek a rendszernek a legitimációját szolgálta. A „megalapozó mítosz” fogalmát Jan Assmann vezette be a szakirodalomba, olyan elbeszélést ért alatta, amelynek lényege, hogy „a múltra hivatkozik, hogy onnét vessen fényt a jelenre és a jövőre […], szükségszerűnek és változtathatatlannak” láttatva a jelent.5

Romsics Ignác szerint Szekfű Gyula könyvében „a negatív értékekkel felruházott jelenhez konstruált egy előzményként felmutatható, és azzal szoros oksági viszonyba állítható múltképet,” az 1820-1918 közötti korszak három nemzedékének idejét a hanyatlás és bomlás koraként mutatta be, amelynek szükségszerű következménye volt 1918-19 eseményei és Trianon.16 Szekfű tehát a „Hogyan jutottunk ide?” kérdésre válaszolt, Tormay Cécile-t viszont a „Mi történt velünk akkor?” kérdése foglalkoztatta. Bujdosó könyvének bevezetőjében így fogalmazta meg könyve célját:

„Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudtak az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és a politikai eseményeinek szemtanúi, mert lelküktől távol állt minden, ami magyar.
Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálraszánt faj legboldogtalanabb nemzedékének kínja és becsülete. És lássák meg az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.”7

Az ilyenfajta emlékezetállításra való törekvést, ennek szerepét Pierre Nora, francia történész vizsgálta meg tüzetesebben az 1980-as években. Véleménye szerint a hagyomány (vagyis a személyesen megélt esemény) és a történelem (a történészek által rekonstruált múlt) között közvetítő szerepet játszhatnak bizonyos emlékhelyek: tárgyak, intézmények, társadalmi szokások, kulturális alkotások, mint a közösségi emlékezés eszközei. Emléktáblák, szobrok, veteránszervezetek csakúgy, mint irodalmi művek, történelmi események vagy földrajzi helyek. Az „emlékezet helyei”-nek (lieux de memoire) az a feladatuk, hogy átélhetővé tegyenek olyan múltbeli eseményeket, amelyeknek mi magunk nem voltunk résztvevői, identitásképző és -erősítő szerepük tehát vitathatatlan.8 Nem véletlen, hogy az 1920-as években I. világháborús emlékműveket és országzászlókat állítottak fel országszerte, s amikor a II. világháborús hősi halottakról hivatalosan sokáig nem lehetett külön megemlékezni, nevüket az I. világháborús emlékművek másik oldalára vésték fel a helybeliek. A Trianonra emlékeztető országzászlókat is el kellett bontani, s csak 2000-től kezdve állították fel őket újra, immár más tartalommal. De az „emlékezet helyének” tarthatjuk a Szent Koronát vagy a Szent Jobb körmenetet is ugyanúgy, mint Mohácsot, Pusztaszert vagy a Feszty-körképet.

Vitathatatlan, hogy Tormay Cécile Bujdosó könyve is képes volt egyfajta emlékezetközösséget9 létrehozni az 1918-19-es eseményeket elutasítók körében. Ez egyértelműen kitűnik korabeli recepciójából. Maga az írónő is ezt tartotta könyve fő feladatának, ahogy ezt a fentebb idézett bevezetőjében is megfogalmazta: átélhetővé tenni az „utánunk jövők” számára 1918-19 eseményeit, fenntartani az emlékezést még akkor is, amikor mi, az események elszenvedői már „nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.” 10

A múlt bizonyos eseményeinek állandó emlékezetben tartása pedig nem öncél: elsősorban azért fontos, mert ezek elbeszélésével meg lehet alapozni a jelent, sőt esetleg a jövőt is. A Bujdosó könyvnek ezt a funkcióját különben a kortársak is szinte azonnal felismerték. Klebelsberg Kuno így írt erről egy 1921-es levelében Szekfű Gyulának: „Én három szellemi terméket ismerek, mely a keresztény irányzatot méltóképpen kifejezésre hozta, u. m. a Te Három nemzedékedet, Tormay Cécile Bujdosó könyvét és azután – persze utánatok tisztes távolságban – Horváth János Aranytól Adyig című füzetét.”11

És felismerte ezt az ellentábor is: a Tormay Cécile-t érő támadásokat Bujdosó könyvének megjelenése indította el.12

2.1. A Bujdosó könyv korabeli visszhangja

A könyv már megjelenésekor is megosztotta az olvasóközönséget. A jobboldali lapok fenntartás nélkül üdvözölték, míg baloldalról támadták. Hegedűs Istvánnak a Budapesti Hírlapban megjelent recenziója szerint: „Benne van a Bujdosó könyvben minden, ami fájt nekünk akkor és ami megalázott bennünket. Benne vannak név szerint azok, akik részesei voltak a hazát és nemzetet pusztító munkának, de nem hiányoznak azok sem, akik megpróbálták megállítani útjában a végzetet, s így ez a könyv az utánunk jövő nemzedékek előtt, akik majd olvassák, örök ítélet és igazságosztás lesz az ország lerombolásában bűnösök és ártatlanok fölött.”13 Czakó Ambrus a Független Szemlében viszont így írt: „mesemondó Cecília elregéli nekünk a forradalom történetét a diktatúra kitöréséig rövid 417 lapon, napról napra, ahogy annak idején háromszor végigélveztük a reggeli, a déli és esti lapok előadásában, azzal a különbséggel, hogy ő mindig mindenütt ott volt s ahol nem lehetett, olyanoktól kapta értesüléseit, akik ott voltak. Nincs az a fővárosi lap, melynek jobb hírszerző apparátusa lett volna, mint ennek a kis asszonykának, aki furcsa, mindent meglátott és meghallott. Nincs az az intim budoir-titok, melyet ki nem fürkészett volna, valóban pompás sorok, melyekben Károlyi „farkastorká”-ról, felesége „pirosra kifestett szájá”-ról, Hock János „zsírfoltos reverendájá”-ról, Kunfi „dögkeselyű-fejé”-ről, és a „patkányforradalom” többi hőséről beszél. Igazán nagyszerű szatíra lenne, ha a történet, melyet elmond, nem volna olyan „ocsmány tragédia” és „förtelmes paródia.”14 Domanovszky Sándor, történész 1921-ben a Századokban megjelent kritikájában a Bujdosó könyvről mint a jövő történészei számára kitűnő forrásról beszélt, a könyv olvasása közben „elvonultak lelki szemeim előtt az 1918 október – 1919 márciusi napok fájdalmas eseményei […] Olvasás közben magam is újra végigszenvedtem az elmúltakat. Tormay Cécile nemcsak jobbjaink gondolatvilágát elevenítette meg a forradalom napjaiból, hanem érzésvilágukat is meglepő hűséggel szólaltatta meg könyvének lapjain.”15 A könyv hangütése pedig a török kori jeremiádokra emlékeztette: „a hazaszeretet és honfibánat kétségbeesett följajdulásai, amelyek a „szegény haza” szomorú romlását kesergik.”16 Ezt a kétségbeesett hangot a baloldali Fábry Zoltán viszont nem a „honfibánat”, hanem „osztályfájdalom” jeleként értékelte: „A turáni lovast tömjénező illúziómagyarság egyszerűen képtelen megérteni a népmagyarságot, a háborúval súlyosbított nyomorvalóságot. Az illúzió nem engedi, hogy felébresszék. Aki ébreszteni mer – tény vagy szó –, az bűnös. Október kikerülhetetlen ébresztés volt, és így minden bűn szülő anyja, minden baj bűnbakja. [...] Az utca minden rémhírét, kisiklását, a lumpen proletariátus minden kompromittáló tünetét reflektorozni, és csak ezt és csak ennyit mindenható és mindenütt jelenvaló okká és így cáfolhatatlan ténnyé általánosítani: ez a Tormay Cécile-ek hathatós módszere! De tehet- e másképp? Önmagát: illúzióját tenné kockára, ha valami mást – embert és magyart – látna meg itt is.”17(Fábry Zoltán viszont saját baloldaliságba vetett illúzióját tenné kockára, ha beismerné, nemcsak a lumpenproletariátus túlkapásairól volt szó a „dicsőséges 133 nap alatt” történt némely kegyetlenkedés kapcsán.)

A Bujdosó könyv második kötetéről szólva a Szózat kritikusa, Bay Dóra a könyv erős hangulatiságát emelte ki. „olvasván e sorokat, ismét megüti lelkünket az a nyomasztó hangulat, amely akkor megmérgezte életünket, s újra érezzük a napjainkat és éjszakáinkat pokollá tevő lidércnyomást. […] A fájdalom könyve ez az írás, mégis megnyugvással tesszük le kezünkből, ha végigolvastuk. A szenvedés, amelyet átéltünk, a legfőbb erőnk. Ez az érzés lesz úrrá bennünk, és nem engedi, hogy elcsüggedjünk. És hogy ezt a hitet föl tudja kelteni bennünk, ez egyúttal legnagyobb dicsérete. Ha semmi mást nem írt volna Tormay Cécile csupán a Bujdosó könyvet, nevének híre akkor is fennmaradna mindaddig, míg magyar él ebben a szegény, megtépett országban.”18

Túri Béla, a Nemzeti Újságban bár némileg hiányolta a pontosabb adatszerűséget, a nemzeti munka hasznos eszközét látta benne: „Bujdosó könyve puszta emlékeztetés helyett nagy erőforrás lesz a nemzetmegváltó munkában. […] A forradalom durva anyagában azonban minden elemet felkutatni, megmérni és értékelni csontosabb és megfeszült izmú kezekre vár. De több lélek ilyen munkából sem áradhat, több lelket ez sem áraszthat.”19

A könyv erős hangulatiságát emelték ki a Magyarság cikkírói is. „Sosem volt talán nagyobb fájdalom, nagyobb szégyen és nagyobb megpróbáltatás magyarnak lenni, mint ezekben az időkben. […] Olyan asszonynak pedig mint Tormay Cécile, akinek törékeny testében a férfilélek tisztasága, hősiessége és energiája lakik, s akinek minden idegszálában az érzékeny, önérzetében és tudatosságában évszázadokon át kifinomodott magyarság reszket – ezt a sorsot megírni és elviselni szinte több volt az emberileg lehetségesnél. A művészi finomság, s a magát soha megtagadni nem tudó arisztokratikus jó ízlés és kényesség irodalmi formái alatt mennyi szenvedés vonaglik ennek a bujdosó naplónak sorai között, amely még intenzívebbé lesz azáltal, hogy soha nem tud, nem akar szabadon, dühöngve kitörni, nem tud férfi módjára ordítani, öklöt rázni, nincsenek szitkai vagy átkai, legföljebb titkolt könnyei vannak.”20

Érdekes, hogy miközben Milotay a könyv „arisztokratikus jó ízlését” emeli ki – azért némi túlzással –, a 60-as években készült, Sőtér István szerkesztette magyar irodalomtörténetben, mely egymást követő magyar szakos nemzedékeknek volt kötelező olvasmánya és vizsgaanyaga, Béládi Miklós épp ellenkezőleg minősíti a könyvet, amely szerinte „a forradalomról rajzolt torzkép, útszéli módon rágalmazó.”21

A második kötetről szólva Pethő Sándor a „legelső magyar íróasszony” által emelt „lelki emlékmű”-nek nevezte Tormay írását. „Csak ilyen végtelenül finom és pontos intuíció volt képes a sejtések, a megérzések és a fajtája sorsával való mélységes lelki közösség erejével olyan lelki emlékművet építeni a bolsevizmusról, amely mellett a kései korok magyarjai is szent borzalommal és bizonyára megigazult lélekkel fognak megállapodni. [...] Mennyi remény és ugyanennyi kiábrándulás! Mindnyájan úgy éltünk akkor egy borzasztó száműzetés közösségében, amely arra ítélt bennünket, hogy tehetetlenül, fogcsikorgató szégyenben és megalázottságban szenvedjük végig ezer év minden szentségének, minden nagyságának arcul verését és sárba gázolását.”22

Némileg visszafogottabb hangon dicséri a könyvet Schöpflin Aladár a Szózat munkatársaként. Az írónőt a „viharban megrettent madár”-hoz hasonlítja, könyvét pedig a „forradalmi szenvedés és ellenforradalmi munka naplója”-ként. „Lírai eposz izgalmas napok eseményeiről – olyan műfajnak a példánya, amelynek nincsenek remekművei. Nyilván a műfaj az oka. Nem lehet benne remekművet csinálni. Tormay Cécile kitűnőt tudott benne csinálni, s ez az ő írói diadala.”23

Reményik Sándor a 30-as évekből visszatekintve már Tormay egész addigi írói életművében igyekezett kijelölni a Bujdosó könyv helyét:

„[A Bujdosó könyv] mindenféle szempontból változást jelent írói pályáján, hirtelen kiugrást a régi vágányból, kiáradást a régi mederből. Egy halálos történelmi váltón halad át az ő vonata is, és attól kezdve egy darabig tízszeres sebességgel száguld, szinte féktelenül és egészen más tájakon.
A Bujdosó könyv Tormay Cécile egyetlen bőbeszédű könyve, egyetlen túláradó írása – de gondoljuk meg, mi mindent kellett abba a könyvbe belezsúfolni, mi minden maradt ki amúgy is, és mitől áradt meg annak a könyvnek a mondanivalója.
Ezzel a könyvvel sokat vitáztak, gáncsolták is. Itthon, Erdélyben is, komoly, erős magyarok is bírálták. Különösen évek múltával. Elmondták róla, hogy egyoldalú, elfogult, sőt gyűlölködő, hogy osztályöntudat és pártszenvedély beszél és harsog belőle. Szemére hányták, hogy nem lebeg a művész köteles magasságába az események felett, hogy az ő egész élménye, egyáltalán a forradalom és a vörös uralom egész élménye és szenvedései micsodák voltak a háború, a foglyok, az internáltak, a bénák, a nyomorultak millióinak négyesztendős szenvedéseihez képest. A parlamenti pince és a Duna 1919-es titkai micsodák a verdun-i erődök hullapiramisaihoz képest?

Akik így beszéltek, kicsit eltévesztették a mértéket. Bizonyos, hogy a Bujdosó könyv nem a liberalizmus kátéja abban a tradicionális értelemben, ahogyan a múlt század második fele hitt benne és gyakorolta, abban az értelemben sem, ahogyan azt az erdélyi sors számunkra diktálja. Tormay Cécile szentül hisz abban, hogy a háborúban elcsigázott nemzeti erőnknek felelőtlen és gonosz tüzekkel játszó elemek, őrlő, belső férgek adták meg a „kegyelemdöfést”. Ez a hite az ő igazolása. Ezt a meggyőződést ő nyíltan vallotta, következményeit vállalta, s Bujdosó könyvének készülő naplójegyzeteivel együtt bujdosott a börtön és az akasztófa árnyékában. Az akasztófa árnyékában – melyben vele együtt akkor egy egész nemzet állott –, ne várjatok senkitől liberalizmust és megértést. Legkevésbé a művésztől, aki a szubjektivitás evangélistája még akkor is, ha krónikás. „Tévedéseim a kor tévedéseinek tükrei” – írta ő maga. Ez a becsületes vallomás lesz mindenkor a művész felmentő ítéletének alapja a történelem előtt. […] A Bujdosó könyv […] fordulópont Tormay Cécile pályáján és életében. […] Dübörgő emberi történést [érzünk benne] , amely leigázza és leveri lábáról a művészt, kavargó káoszt, amelyen nem bír mindig úrrá lenni, talán nem is akar. Nem tudja távlatba emelni maga elé a dolgokat, hogy csak lényegüket szívja ki és párolja le. Így lesz a régi abszolút zenéből program-zene, a belső problémák és tépelődések klasszikus veretű művészetéből a nemzetpolitika szilaj romantikusa, az elvonult, érzékeny, mimózalélekből a közélet harcosa.

Egy példa talán elég lesz, hogy szemléltesse ezt a világkülönbséget. A klasszikus szépségű Régi házban épp az a csodálatos finomság ragad el, ahogyan a történelem, a szabadságharc jelenetei át meg át szövik különös hímzéssel a tulajdonképpeni mintát, egy család történetét. Távoli, megszűrt,abszolút muzsika ez. […] [A Bujdosó könyvben 1919. március 15-ének éjjelén] Petőfi mint ellenforradalmár kísért a vörös Budapesten. A hangulat döbbenetes. De érzitek a programzenét?”24

Reményik Sándor találó jellemzéséhez nincs mit hozzátennünk: a művész, s így a Bujdosó könyv írója is valóban „a szubjektivitás evangélistája még akkor is, ha krónikás,” írása magával ragadó erejű „program-zene”.

2.2. A Bujdosó könyvről – ma

1989 után a Bujdosó könyv többször is kiadásra került, illetve olvasható az interneten is. Megítélésére ma is a szélsőségesen eltérő vélemény jellemzőek. A 2003-as kiadásának utószava szerint: „A Bujdosó könyv, amíg csak magyar ember él, fennmarad, és ott kell lennie minden magyar otthonában. Sőt nemcsak, hogy ott kell lennie, de mindenkor olvasnia kell.” Vagyis az utószó írója szinte a Bibliával teszi egyenértékűvé e könyvet. Egy másik méltatója szerint „A két vastag kötet a magyarság elárulásának és Trianon közvetlen okának története,” illetve a Bujdosó könyv Tormaynak „egyszerre jelentett világhírt – a két világháború között tucatnyi nyelven jelent meg – és megsemmisülést: későbbi agyonrágalmazásának és elhallgattatásának alapvető okát.”25

A Bujdosó könyvben leírtak természetesen nem Trianon „közvetlen okairól” szólnak, Trianon kérdése sokkal bonyolultabb és összetettebb, sem mint hogy megelégedhessünk azzal, hogy az 1918-19-es eseményeket, illetve Károlyit és Kun Bélát okoljuk értük. És természetesen nem fordították le a könyvet egy tucat nyelvre, csak angolra, franciára, lengyelre, bolgárra és svédre.26

De azért így is, elsősorban az angol és francia fordításának köszönhetően, nagy hatással volt a nyugati közvéleményre és egyes politikusokra.

A másik oldalról a talán legtöbbször idézett és legjobban ismert írás a Bujdosó könyvvel kapcsolatban Kádár Juditnak Az antiszemitizmus jutalma: Tormay Cécile és a Horthy-korszak című írása, amely a Kritika 2003. márciusi számában jelent meg. A szerző szerint Tormay minden korabeli sikere (a Corvin-lánc és a Signum Laudis kitüntetések, a Nobel-díjra való felterjesztés, a Napkelet főszerkesztői állása) – antiszemitizmusának jutalma: „A Bujdosó könyvért, a MANSZ ötletéért és az ötlet kivitelezéséért Tormay Cécile elnyerte méltó jutalmát: köreikbe fogadták és piedesztálra emelték. Testvérei is jól jártak.”27

Kádár Judit cikkének lényege, hogy Tormay Cécile személyét igyekszik hitelteleníteni, amikor egy lényegében tehetségtelen, elszegényedett dzsentri családból származó nőként ábrázolja, aki „számos, a kapitalista rendszerhez alkalmazkodni képtelen, tönkrement dzsentri kortársához hasonlóan” képtelen volt elfogadni a megváltozott világot, „a zsidó polgárságot tette felelőssé a nemesi osztály hanyatlásáért,”28 és „női mivoltában való meghasonlottsága” következtében „a férfiak iránti, leplezett ellenérzéseit a zsidók elleni gyűlöletté transzformálta.”29

A Kádár Judit úgy jár el, mintha egy nagy perről lenne szó, ahol a vádlottak 1918-19-es események vezetői vagy esetleg maguk az események, s ezért jó védő ügyvédként legfontosabb feladatának azt tartja, hogy hiteltelenítse a vád tanúit, köztük a talán legjelentősebbet: Tormay Cécile-t, aki Bujdosó könyvével lényegében tanúvallomást tett az adott korszakról és vezetőiről. Kádár Judit célja elérése érdekében nem válogat az eszközökben, a tények mondhatni nem zavarják érvelésében. Teheti ezt annál is inkább, mert a Tormay-filológia ma még gyerekcipőben jár, hiányoznak az írónő életét és műveit pontosan feltáró, megbízható irodalomtörténeti szakmunkák.30 Mint láttuk, Tormay gazdag polgári családból származott, bár a család mind apai, mind anyai ágon rendelkezett nemesi címmel is, de semmi esetre sem hozhatjuk kapcsolatba őket a Mikszáth révén jól ismert elszegényedett dzsentrikkel.31 Nagyapja, Tormay Károly orvos, apja, Tormay Béla állatorvos, mezőgazdasági szakíró, az MTA levelező tagja, 1903-tól a Földművelési Minisztérium államtitkára. Cécile testvére, Géza a Kereskedelmi Minisztériumban mint Kossuth Ferenc titkára kezdte pályafutását, s egészen az államtitkári rangig jutott: elsősorban közlekedési és idegenforgalmi feladatokat látott el, többek között nevéhez fűződik a BESZKÁRT (Budapest Székesfővárosi Közlekedési R.T.) megalapítása, az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal megszervezése.32 Másik öccse, Béla a Központi Statisztikai Hivatal aligazgatója, majd 1926-tól a Postatakarékpénztár igazgatója, majd vezérigazgatója.33 Mindebből jól látható, hogy a család férfi tagjainak három nemzedéke komoly szaktudást igénylő értelmiségi pályát futott be, amely minisztériumi karrierrel is kiegészült. S bár Tormay Károly valóban vásárolt Nádudvaron egy mintegy 300 holdas földbirtokot 1859-ben, amely nemzedékeken keresztül a család tulajdonában maradt, sőt Tormay Géza mintagazdaságot alakított itt ki és 1925-re már 452 holdra növelte földbirtoka területét, alapvetően azonban a család nem a földbirtok jövedelméből élt, hisz Tormay Géza jól fizetett állami tisztviselőként erre nem volt rászorulva.34

Szintén teljesen megalapozatlan Kádár Juditnak az az állítása miszerint Tormay Cécile apja halála (1906) után szerény alapítványi hölgyi járandóságából lett volna kénytelen tengődni. Budapest Főváros Levéltárában megtalálható Tormay Béla hagyatéki leltára, amelyből kiderül, hogy a Géza által örökölt nádudvari birtok értékét 41.094 koronára becsülték, s ugyanennyit örökölt Cécile is értékpapírokban. Elszegényedéssel már csak azért is nehezen vádolható az írónő, mivel 1912-ben kétszintes villát építtetett magának a Hűvösvölgyben a kor divatos építészével, Kós Károly tanítványával, Zrumecky Dezsővel. 35

Itt most nem szeretnék részletesebben kitérni arra, vajon leszbikus volt-e Tormay Cécile. Kádár Judit ugyanis tényként állítja, hogy ilyen kapcsolat fűzte volna Tormayt gróf Zichy Rafaelné Pallavicini Edinához, sőt hogy Zichy Rafael 60 (!) cseléd tanúvallomásával bizonyította ezt az állítását a bíróság előtt.36 Több mint 80 év elteltével kissé nehéznek és főleg feleslegesnek tűnik állást foglalni ebben az ügyben, mert sem Tormay írói életművének, sem politikai pályafutásának vizsgálatát nem alapozhatjuk szexuális beállítottságára. Elég talán csak azon elmerengnünk, hogy Zichy Rafael 4 tanújából hogyan lett 60 Kádár Judit cikkében.

Úgy vélem, fel kellene hagyni a Bujdosó könyv és 1918-19 eseményeinek tárgyalása kapcsán a „Ki a megbízható Tanú?”, illetve a „Ki hazudik és miért?” típusú kérdésfeltevésekkel, hiszen egy irodalmi műről van szó, amelyben szükségszerűen keverednek a fiktív, imaginárius elemek és a valós életből a műbe átemelt, valóban megtörtént események. Ez azonban nem vesz el semmit a mű korfestő jellegéből. Különösen furcsa Tormay írása kapcsán felvetni a „Tényleg úgy történt-e, ahogy elmondja?” kérdést az 1980-as években végbement histográfiai fordulat óta. Ma már széles körben elfogadott nézet az amerikai történésznek, Hayden White-nak az a megállapítása, hogy még a történészek műveiből sem iktatható ki teljesen a személyesség, az egyéni meggyőződés, sőt prekoncepció: a „Különböző történészek élesen szemben álló – néha kifejezetten ellentétes –, ám egyaránt hihető beszámolókat készítenek ugyanarról a jelenségről anélkül, hogy eltorzítanák a „tényeket,” vagy visszaélnének a forráskezelés szabályaival.”37 A történész ugyanis a múltat egy megkomponált történet formájában adja elő, vagyis az eseményeket narrativizálja, azaz nyelvi, retorikai és kompozíciós technikák segítségével cselekményesíti „a látszólag esetleges vagy éppen kaotikus események sorozatát.” Ez lesz aztán az alapja az értelmezésnek, magyarázatnak és ideologizálásnak.38 Eszerint a történész által létrehozott történelmi narratíva egy kiterjesztett metafora, amely nem reprodukál, hanem az értelmezés helyes irányát adja meg, nem lefest, hanem felidéz.39 A történelmi esemény önmagában nem lenne tragikus vagy komikus, a történész elbeszélése révén válik az egyikké vagy a másikká, ugyanis „A legtöbb történeti eseménysor számos különböző módon cselekményesíthető, hogy különböző értelmezéseket adhassunk nekik, és különböző jelentéssel ruházhassuk fel őket. Így például azt, amit Michelet a francia forradalomról írt hatalmas munkájában romantikus drámaként fogott fel, kortársa, Tocqueville ironikus tragédiaként cselekményesítette.[...] Ne gondoljuk, hogy azért mondtak el más történeteket a forradalomról, mert másfajta tényeket fedeztek fel: az előbbi politikaiakat, az utóbbi társadalmiakat. Inkább azért kerestek különböző típusú tényeket, mert különböző típusú történeteket akartak elmondani.”40 White ebben a könyvében tehát leszámolt azzal az Arisztotelész Poetikájára visszavezethető különbségtételre történelem és irodalom között, miszerint az előbbit az érdekli, hogy mi történt, míg az utóbbit, hogy mi történhetett volna. White gyakorlatilag a történelmi narratívák fiktív volta mellett érvel, tagadva a történelmi és irodalmi elbeszélés közti éles határvonal meglétét. A történész és az író egyaránt narratívák létrehozásán fáradozik, a történész ugyanazokat az alapvető elbeszélésmódokat használja, amelyeket az írók is, így a történész művei sem lehetnek teljesen „objektívek”, hiszen végső soron mind a felhasznált források kiválogatását, mind a narrativizálás módjának megválasztását valamely prekoncepciója befolyásolja. Vagyis White már ebben az 1973-as Metatörténelem című könyvében megkérdőjelezte az egyetlen, valahol létező történelmi igazság létezését és rekonstruálhatóságát.

Változás állt be az utóbbi évtizedekben a történészeknek a forráskritikához való viszonyában is: korábban a forráskritikát olyan mindenható módszernek tekintették, amelynek segítségével a történészek a vizsgált forrásokban, így korabeli naplókban és memoárokban is, megpróbálták különválasztani az igaz és hamis állításokat más forrásokra támaszkodva. Ez a módszer feltételezte egy kikutatható, rekonstruálható „történeti valóság” létezését, amelyben azonban ma már csak kevesen hisznek, ugyanis a széles körben elterjedt „hermeneutikus felfogás szerint az igazság s a valóság fogalmai relativisztikus természetűek, hiszen egyik sem önmagában van, hanem mindkettő maga is egy vagy több személy konstrukciója. Ilyen értelemben tehát a múlt „valósága” is konstrukció, éppen ezért nincs mihez „hozzámérni” [...] a különböző élményanyagokat.”41 Egyet kell tehát értenünk K. Horváth Zsolt javaslatával miszerint mindebből az következik, hogy akkor járhatunk el a leghelyesebben, ha az általunk vizsgált szövegeket „lehetséges (szöveg)világoknak” tekintenénk, s „az igaz-hamis problematika firtatása helyett inkább a narrátor beszédstratégiáját elemeznénk, az elbeszélő szándékát vennénk górcső alá.” Ennek eredménye az elbeszélések által létrehozott „mentális univerzumok” leírása lesz, amelyekből összeállnak a történész olvasata révén a „lehetséges történelmek.”42

A fenti gondolatok figyelembevételével a Bujdosó könyv vizsgálata kapcsán is érdemes perspektívát váltani: elsősorban nem az az érdekes, hogy a benne leírt események pontosan úgy és akkor történtek-e meg, ahogy Tormay leírta, illetve hogy valóban szemtanúja volt-e mindennek vagy egyes eseményeket csak későbbi elbeszélésekből, újságcikkekből emelt be naplójába, sokkal termékenyebb szempontnak tűnik inkább a könyvből kibontakozó „lehetséges történelem” képének vizsgálata.

Első lépésként tárjuk fel a nézőpontot, ahonnét az írónő szemlélte az eseményeket, illetve a szándékot, amely mozgatta könyve megírásakor!

1. Irodalmi lakoma. Virradat, 1920. február 3. 9. Az 1920. február 2-i „irodalmi lakoma" felszólalóinak névsora tanúskodik arról, hogy ebben az átmeneti időszakban egymástól mennyire különböző írókat sodort össze a különleges történelmi pillanat. Milotay István köszöntötte díszelnöküket, Herczeg Ferencet, akinek beszédét Szabó Dezsőé, majd Tormay Cécilé követte. 2. Kosztolányi Dezső: Színházi esték, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1978. 2. 216. 3. A MANSZ és Tormay Cécile állásfoglalásáról a nők választójogával kapcsolatban lsd. Papp Claudia: Die Kraft der weiblichen Seele: Feminismus in Ungarn, 1918-41. Münster, 2004. 4. SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék: egy hanyatló kor története. Bp. 1922. 5. ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz Kiadó, Bp.1999.78-79. 6. ROMSICS Ignác: A „katasztrófa” okai vagy „a Mohácsok és Trianonok története” valóban „olyan logikus, hogy nemzedék hanyatlik nemzedék után?” (= A trianoni békeszerződés. Osiris Kiadó, Bp. 2001. 50-78.) 7. TORMAY Cécile: Bujdosó könyv. Enter Kiadó, Bp.1998.5-6. 8. NORA, Pierre: Emlékezet és történelem között. Aetas, 1999. 3. 142-57. 9. „Ahol ez a kérdés [ t.i. A Mit nem szabad elfelejtenünk?] központi helyet foglal el, és megszabja a csoport identitását, önértelmezését, emlékezetközösségről beszélhetünk.” Pierre Nora-t idézi ASSMANN i.m.30. 10. TORMAY i.m.6. 11. Klebelsberg Kuno levele Szekfű Gyulához. 1921. július 23.Egyetemi Könyvtár kézirattár ( EKK.) G 628. 12. HANKISS 1939. 174. 13. Budapest Hírlap, 1921. febr. 9., 4. 14. Független Szemle, 1921. 73-74. 15. DOMANOVSZKY Sándor: Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Századok, 1921. január-március, 491-93. 16. DOMANOVSZKY Sándor i.m.491-93. 17. FÁBRY Zoltán i.m.229-53 18. BAY Dóra: Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Szózat, 1921. december 31. 2. 19. TÚRY Béla: Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Nemzeti Újság, 1921. január 1. 1-2. 20. MILOTAI István: Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Magyarság, 1920. december 29. 1. 21. A Magyar irodalom története VI., (szerk.: Sőtér István), Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 22. PETHŐ Sándor: Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Magyarság, 1922. február 26. 9. 23. SCHÖPFLIN Aladár: Bujdosó könyv. Tormay Cécile új könyve. Szózat, 1921. január 1. 2. 24. REMÉNYIK Sándor: Út a nagy regény felé. Pásztortűz, 1934. 377-378. 25. Bujdosó Könyv. Előszó. Gede Testvérek Bt. kiadása, Bp., 2003.; Bodnár József: Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Magyar Demokrata, 2005. szeptember 8. 58. 26. DEMETER Tibor: Bibliographia Hungarica. 27. KÁDÁR Judit: Az antiszemitizmus jutalma: Tormay Cécile és a Horthy-korszak Kritika, 2003. 3. 9-12. 28. KÁDÁR i. m. 10. 29. KÁDÁR i. m. 10. 30. Hankiss János 1939-es biográfiája filológiai szempontból sok kivetnivalót hagy maga után, nem a szakmának, hanem a nagy közönségnek készült, a függelékben közölt bibliográfia is pontatlan, közel sem tartalmazza az írónő minden művének felsorolását és megjelenéseit. 31. CSEKŐ Ernő: Tormay Cécile, illetve Herczeg Ferenc szekszárdi kötődéséről és családjaik történetének szekszárdi időszakáról. (=Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve. Szerk.: Gaál Attila. Szekszárd, 2009. 395-438.) 32. CSEKŐ i.m.412. 33. A Tormayak állami pályafutása jól nyomon követhető a MOL Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1944. irataiban, amely már digitalizált formában is elérhető a MOL honlapján. 34. A nádudvari birtokról lsd. BALÁZS Sándor: Nádudvar története, Tarsoly kiadó, 2001. 110, 118, 427, 428. és 525.;
VIRÁG Zsolt: Magyar kastélylexikon. Hajdú-Bihar megye kastélyai és kúriái. Fo-Rom Invest, Bp. 2006. 195. 35. HU BFL – VII. 11. c – 1907 – Öb. 07.; Zrumecky Dezső: Hűvösvölgyi villa. Magyar Építőművészet, 1912/4. 36. Kádár Judit, i. m. 12. 37. WHITE, Hayden: Metatörténelem. Osiris Kiadó, 1997. 21. 38. WHITE i.m.21. 39. WHITE i.m.86. 40. WHITE i.m.75. 41. K. HORVÁTH Zsolt: A történeti tanúságtételről. BUKSZ. 1998. tél. 42. K. HORVÁTH Zsolt i.m.