A kétségbeeséstől a cselekvésig. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének megalapítása
A napi politikai események leírása és kommentálása mellett van a Bujdosó könyvnek egy másik vonulata is, amely arról szól, hogy a tehetetlenség és harag érzetétől, hogyan jut el az írónő a politikai szerepvállalásig, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (a MANSZ-nak) megalapításáig és elnökségéig.
A Károlyi-kormány hibás kül-és belpolitikája, a romló gazdasági helyzet miatt az 1918 októberében létrejött „nemzeti egység” november-decemberre bomlásnak indult. A különböző pártok és ellenforradalmi csoportok tevékenysége felélénkült. Károlyi ellenzéke nemcsak a férfiak, de a nők megszervezését is fontosnak tartotta, hisz a kormány megadta a nőknek is a szavazati jogot, amellyel először az 1919 tavaszára tervezett választásokon élhettek volna. Szükséges volt tehát minél több női szervezet megnyerése, illetve alapítására ahhoz, hogy az asszonyokat tájékoztassák jogaikról, illetve megszerezzék szavazataikat. Ebben vállalt fontos szerepet a MANSZ, amelyet Kozma Miklós naplójának 1918. december 10-i bejegyzésében már a számottevő ellenforradalmi csoportosulások között említett.1 (Bár az is igaz, hogy a napló 1933-ban került csak kiadásra, így nyilvánvalóan befolyásolhatták ezt a listát a későbbi fejlemények is.)
A nők választójogáért Magyarországon először az 1904-ben alapított liberális Feministák Egyesülete szállt síkra. A korszak másik olyan női szerveződése, amely jótékony intézmények fenntartása mellett fontosnak tartotta a női jogok, köztük a választójog képviseletét is, a Szociális Missziótársulat volt, melynek tagjai magukat „keresztény feministák”-nak nevezték, jelezve, hogy elhatárolódnak mind a „radikális feministák”-tól, mind attól a konzervatív felfogástól, miszerint a nők legfőbb feladata a családanya szerepének betöltése. A radikális feministák egy része támogatta a Károlyi-kormányt és a tanácsköztársaságot, egyik vezetőjük, Bédy-Schwimmer Róza a svájci követségig vitte, a keresztény feministák ellenben a MANSZ-hoz, majd 1920-tól a Keresztényszociális Párthoz csatlakoztak. A Szociális Missziótársulat tagjai járták az országot, előadásokat tartottak, röpiratokat, plakátokat terjesztettek, helyi szervezeteikben nemcsak politikai oktatásban részesítették az asszonyokat, hanem megtanították őket írni-olvasni is, hisz a törvény szerint ez előfeltétele volt a szavazásnak.
A konzervatív nők összefogására és szavazataik biztosítására alakult meg 1918. december 18-án az Országos Katholikus Nőszövetség Zichy Rafaelné, Szegedy-Maszák Aladárné és Károlyi Gyuláné vezetésével. Feladatuk a már meglevő különböző katolikus női egyesületek összefogása volt. 1919. január 2-án hasonló okból jött létre a Magyar Protestáns Nők Országos Szövetsége is Raffay Sándorné, Perczelné Kozma Flóra és Szilassy Aladárné vezetésével. E három szervezet, önállóságuk fenntartása mellett hozta aztán létre 1919. január 10-én a MANSZ-ot, amely már nem vallási, inkább politikai szervezet volt, elnöküknek Tormay Cécile-t választották.
A MANSZ megalakulásáról csak a két forrásmunka áll rendelkezésünkre: Tormay Cécile Bujdosó könyve, illetve Ritoók Emma kiadatlan visszaemlékezései. Egyik sem mentes az elfogultságoktól: Tormay Cécile 1920 nyarán öntötte végső formába a Bujdosó könyv első részét, nem annyira a MANSZ megalapításának pontos dokumentálása vezette, mint inkább e korszak regényes-mitizáló megörökítése. Azok szerepét emeli ki a MANSZ kapcsán, akik 1920-ban is meghatározó figurái a szervezetnek, míg mások, köztük Ritoók Emma tevékenységét is csekélyebbnek tünteti fel a könyv lapjain, mint a valóságban volt. A Bujdosó könyv szerint az asszonyok megszervezésének ötlete Tormayé. 1918. november 11-én vetette fel ezt Zichy Rafaelnének, aki akkor már hozzáfogott a katolikus nők egybegyűjtéséhez. Ritoók Emma csak november 17-én kereste fel hasonló okokból Tormayt. És nem említi a MANSZ megalapításában szintén részt vevő Szociális Missziótársulatot sem, a háttérben nyilván az áll, hogy a megírás időpontjában már jelentős nézetkülönbségek voltak a legitimista Slachta Margit2 és a Horthy-párti Tormay között, a két szervezet útja hamarosan teljesen különvált.
Ritoók Emma évek múltán írta meg emlékeit. Nyilvánvalóan befolyásolták az események és a megírás időpontja közt eltelt időben őt ért sérelmek. Bár objektív szeretne lenni, a sorok közül ki-kicsendül a sértettség és a féltékenység érzése Tormay Cécile-lel szemben. Saját leírása szerint 1918. november 10-én találkozott utoljára Vasárnapi Körös barátaival, mert ekkor döbbent rá, hogy a politikai helyzet megítélésében áthidalhatatlan a szakadék közöttük: míg Lukácsék a világforradalom mindent elsöprő és megújító hullámáért lelkesedtek, Ritoókot Magyarország további sorsa aggasztotta.
„Jászi azonnal elmondta, mi hozta ide. Már a belépése után láttam, hogy rendkívül izgatott és be kell vallanom, bármilyen rettenetes volt, amit mondott, bármennyire kénytelen voltam megvetni, először éreztem ki belőle emberi érzéseket és nemcsak doktrinér ridegséget – a lesújtottság, a tehetetlenség, a „megbukottság” érzését. És elmondta – ó, Istenem, először dermesztett meg a gondolat, hogy nemcsak lehetőség, hanem valóság – hogy elvesztjük Erdélyt és még többet is… Éreztem, hogy szájamon dermed lassankint a társasági kifejezés és a kezem, amint az ölembe kulcsolom, hideg lesz – és mégis mereven hallgattam, néztem rá és tudtam, hogy nem álmodom… Mintha mindennek a legmélyén mégis lett volna valami kipusztíthatatlan remény. – Elmondta – nem, kihúzta a zsebéből a román ultimátumot és felolvasta, hogy a Tiszáig 34 vármegyét követelnek – követelnek! Készül a tárgyalásra menni és nem tudja, mit csináljon.
Nem tudta…. És odajött közénk – nem a politikusokhoz, hanem egy magántársasághoz, kapkodott egy gondolatért, vagy talán csak nem bírta egyedül viselni a felelősséget? De egyenesen meg is kérdezte:
– Mondják, már most mit tegyünk?.... Mit lehetne tenni?... -Újra és újra kérdezte minden formában, ostobán, tehetetlenül – mint a gyerek, aki gyufával játszott és felgyújtotta a házat. Ó, hogy megvetettem ezért a nyomorúságos gyávaságáért és – amellett szántam. Lehetetlen letagadni, hogy szántam – kapkodó szavait, szeme nyomorúságos, fásult kifejezését, még annyira sem tudta tartani magát, hogy ne látszódjék rajta, milyen ostobául tehetetlen.
Akkor megkért, hogy még ne beszéljünk másnak erről, mert csak három nap múlva fog a a lapokban megjelenni. De hát mit lehetne tenni?.... Igen, mikor itt volt a felelősség, mikor meg kellett volna mutatnia, hogy tudja, mit vállalt az élete munkájával magára, akkor odajön egy kis társaságba, hogy segítsünk viselni a bűnét. Miért nem ment a szabadkőműves testvérekhez? Vagy miért nem vállalta tovább tettei logikáját azzal, hogy ez a legigazságosabb elrendezés? Egyszer mégis megszólalt a lelkiismerete? Talán ez egyszer volt becsületes érzés benne és ezért nem restellem, hogy szántam. Habár mindez, amit most itt leírok, nem volt ilyen világos bennem, túlságosan az érzelmi rémület alatt állottam és mögötte ezek a gondolatok sokkal elmosódottabbak voltak. Nem is tudott senki sem mondani semmit – tanácsot adni!
Később aztán újra felvette ez az ember a doktriner embertelenségét gyűlölettel társulva és mikor mi lettünk igazán elnyomott nemzetiség, nem mi mellettünk foglalt állást az új államokban, hanem odament hízelegni azoknak, akik ilyen nevetségesen kijátszották doktrínáit – elment Európa elé hencegni és ellenünk agitálni. Aljas jellemnek tartom, akkor azon a tragikus estén mégis megszólalt a lelkiismerete.
Mikor eljöttünk hangtalan és nyomott pillanatok után, senki sem tudott még magunk között sem valami vigasztalót mondani – bennem azok a kialakulatlan gondolatok pokollá váltak – éreztem, hogy ide sohasem jövök többé el. De csak éreztem, még nem volt tudatos elhatározás. Fent maradtam a városban az ismerősömnél, de nem aludtam egész éjjel. Valamit tenni – valamit tenni – folytonosan ez a gondolat zaklatott… De mit lehet tenni, mikor még a férfiak sem kezdenek semmit. Visszaemlékeztem, hogy Zsiga testvérem milyen szavakkal fogadta erre vonatkozó rábeszélésemet, lehet, hogy jobban látta a lehetetlenségét.3 De én nem akartam látni és először jutottam arra az elhatározásra, hogyha a férfiak nem tesznek semmit, nekünk asszonyoknak kell hozzáfogni. Ezt a gondolatot dédelgettem magamban egész éjjel. Csak meg kell kezdeni. Éppen mert nem vagyunk annyira járatosak a politikában, merészebbek lehetünk. Mi még nem használtuk el az energiánkat… De kikkel kellene megkezdeni?... Kihez forduljak?.... Nem voltam sohasem asszonytársaságok tagja. Őszintén szólva untam a legtöbbet, talán férfiasabb gondolkozásom és tudásom az oka – és most milyen szükségem lenne rájuk. Ha nem is olyan okosak, mint a férfiak, de mégis hisznek, bíznak bizonyosan – mint én is. Egy-egy pillanatra Tormay Cécile-re gondoltam, de csak futólag…
Reggel szakadó eső, szürke ég és föld – nyomorúságos és reménytelen minden, a lelkem is letört. A Rókusnál vártam a villamosra, hogy Mátyásföldre menjek, de levertségem mellett még mindig őrölve a gondolatot, hogy kivel kellene beszélni, megkezdeni valamit – tenni! Egyszerre köszön valaki: Tormay Béla. És abban a pillanatban valami szerencsétlen álihlet, talán jó előjelnek vettem a megjelenését annak, akivel egyszer találkoztam egy esztendőben – és minden gondolkodás nélkül azt mondtam neki:
– Mondd meg Cécie-nek, hogy szeretnék beszélni vele.
Ennek az éjszakának keserves és kétségbeesésbe hajló gyötrődéséből és mégis elbizakodott reménykedésből lett, ami nem az volt, amit én akartam: a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége - MANSZ. Az én országos társadalmi és kulturális szervezetem elgondolásából egy nagyon frázisos nőegylet, a személyes érvényesülésnek és apró személyes intrikáknak a fészke, míg lassankint, csak hosszú évek után találta meg a célját, egészen mást, mint én képzeltem.
Elmentem néhány nap múlva Cécile-hez és ezzel nemcsak saját eszmémet tettem tönkre, hanem egyéni jövőm legfontosabb részét.”4
Ritoók Emma tehát néhány nappal a Vasárnapi Körös találkozó után felkereste Tormayt, és előadta ötletét a nemzeti érzelmű asszonyok összefogásának szükségességéről. Ritoók elmondása szerint Tormay az ötletet hallva először habozott, később együtt kezdték szervezni a nemzeti érzelmű asszonyokat, Tormay inkább az arisztokrácia köreiben, Ritoók Emma a polgárcsaládoknál. Együtt mentek az alakuló Bethlen-párt gyűléseire, kiáltványokat, röpcédulákat fogalmaztak. A MANSZ 1919. január 10-i alakuló ülésén azonban Ritoók Emma nem kapott vezető szerepet: Zichy Rafaelné, Tormay Cécile, Mikes János és Wolff Károly5 beszélt az egybegyűltekhez. Ritoók később egy elkeseredett hangú beadványt is írt a MANSZ-nak, melyet azonban a többiek nem támogattak. Igaz, erről ő maga is megállapítja, hogy „Most utólag olvasva elég szigorú, sőt talán kihívó”6 Mégis soha be nem gyógyuló sebet ejtett rajta az, hogy a MANSZ vezetőségéből kimaradt, és hogy a szervezet a későbbiekben nem abba az irányban fejlődött, amelyet ő kívánatosnak tartott. Bár visszahívták soraikba, Ritoók Emma megszakította kapcsolatát a szervezettel.
Tormay Cécile Bujdosó könyvében egy lassú, belső folyamat eredményeként ábrázolja saját politikai szerepvállalásának kialakulását. A tenni akarás igénye az első napok bénultsága után először november 6-án fogalmazódik meg benne. „Sajátos nyugtalanság fogott el. […] Nem bírtam otthon maradni. Tennem kellett valamit, ha mást nem: hát menni, rohanni, elfáradni. Az utolsó napok szenvedése mintegy ostoroz, cselekvésre ösztökélt. Saját magam tétlenségét egyszerre nemzetem nagy, bűnös tétlensége egy atomjának éreztem. Részese voltam én is a letargiának, és már nem mertem csak a többieket vádolni, már nem csupán tőlük vártam, de homályosan, kétségbeesetten várni kezdtem valamit önmagamtól is.”7
November 11-ére lassan a cselekvés lehetőségének iránya is kibontakozik. Zichy Rafaelné látogatja meg és adja hírül, hogy elkezdte szervezni a katolikus asszonyokat, épp akkor, amikor Tormayban is megfogalmazódik az asszonyok összefogásának gondolata. November 15-én Mikes Árminnénál néhány erdélyi arisztokrata asszonnyal folytatott beszélgetése még jobban megerősíti ennek szükségességét. „Megint eszembe jutott, sokan vagyunk, csak nem tudunk egymásról.... Az anyám, a testvéreim, Zichy Rafaelné, az erdélyi asszonyok és Ritoók Emma, ők arcok, amelyeket látok, hangok, amelyeket meg tudok hallani, de túl rajtuk, ott kell lenniük a nagy, néma sokaságoknak, magukra hagyatva, elszórtan ott vannak az asszonyok, akik a múltat siratják és a jövőt féltik.”8 November 17-én Ritoók Emma látogatta meg, aki a Magyar Nők Klubjának felkérését hozta: írja meg Tormay a Magyarország felosztása miatti tiltakozó memorandumuk előszavát. November 26-án Batthyány Lajosné javasolja Tormaynak, hogy készítse el az asszonyok programját és álljon a mozgalom élére.9 December 3-ától indul el komolyabban a szervezkedés: a Zichy palotában gyűlnek össze az asszonyok, Tormay felolvasta programtervezetét, s a megbeszélés végeztével úgy érezte, hogy „új út kezdődik számomra, amely talán sorsom útja lesz.”10Másnap elkezdődik a komoly szervező munka, a napló bejegyzései is lerövidülnek, illetve gyakran több napot is összevon írójuk, mivel kevesebb ideje maradt az írásra, az események egyszerű szemlélőjéből aktív cselekvővé vált. Tormay és Ritoók Emma sorra járják ismerőseiket, akik a megbeszélt időpontra titokban minél több barátnőjüket meghívják magukhoz, így nyílik lehetőség a MANSZ programjának ismertetésére, tagok toborzására. December 13-15-i bejegyzésében már arról számol be, hogy sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, a vezetők közül név szerint említi többek között Perczelné Kozma Flórát, Kállay Erzsébetet és Magdolnát, Batthyányi Lajosnét, Szegedy-Maszák Aladárnét, Czeke Mariannét.11
A MANSZ megszervezésével kapcsolatos munkáról Révai M. Jánosnénak, az ismert könyvkiadó feleségének a 30-as években kiadott naplójában is találhatunk leírást:
December 29. […] Tegnapelőtt levelet kaptam egy barátnőmtől, melyben meghívott tegnap délutánra, – valami fontos ügyben. Még az órát is meghatározta, – ebből láttam, hogy az ügy csakugyan komoly. Zuhogó záporban, csúnya időben mentem oda, ahol már együtt találtam a társaságnak nagy részét, leginkább közös barátnőket, de köztük Tormay Cécile-t is, akit eddig személyesen még nem ismertem. Ő magyarázta meg összejövetelünk célját remek, formás – és igazi hazafias meleg érzéstől áthatott kis beszédben. Elmondta, hogy mily rettenetes állapotban van szegény országunk. Ez az ország, amely annyi dicső hőst tud históriájában felmutatni! És a mostani férfiak nem mozdulnak, nem tesznek semmit sem, hogy hazánkon segítsenek! Hát álljunk össze mi, asszonyok, és kövessünk el mindent, hogy mentsük, ami még menthető! Választásra készül Károlyi Mihály! Készüljünk fel mi is! Agitáljunk, dolgozzunk – térítsünk, hogy csak olyan embert válasszanak meg képviselőnek, aki a keresztény és nemzeti Magyarországot óhajtja szívvel és lélekkel, csak olyant, aki mindhalálig kitart Magyarország integritása mellett! Persze én mindazt csak kivonatban írom le, emlékezetből, amit ő gyönyörűen fogalmazott meg és adott elő.
Végtelenül jólesett lelkemnek Tormay Cécile ez előadása, mert láttam, hogy nagy intelligenciája mellett nagy a tudása is, és melegen és nagyon hazafiasan érez a szíve. S a külső megjelenése is igen rokonszenves és előkelő. Sógornője12 Ritoók Emmának, akit már régen ismerek, szeretek és becsülök, s aki szintén ott volt. Megbeszéltük, hogy a hazafias propagandát ki-ki legjobb tehetségéhez képest folytatni fogja. Tormay Cécile és Ritoók Emma a főapostolok pedig mindegyikünkhöz el fognak jönni, hogy lehetőleg mindig más és más – mentől nagyobb számú összehívott asszonytársaság előtt hirdessék az igét, térítsék és szerezzék a híveket, a mi most alakuló szövetségünknek s az eszmének, melynek szolgálatába szegődtünk. Sőt az este mindjárt volt egy küldetésünk, – amennyiben mindannyian – akik csak ott voltunk, felkerekedtünk és roppant esőben-sárban elgyalogoltunk a Ritz szállodába. Ott lakik az amerikai missziónak egyik kiküldötte, Coolidge tanár, akinek a magyar asszonyok memorandumát személyesen akartuk átadni. Gróf Zichy Rafaelné nagyon szép beszédet mondott, amelyben tudtára adta a professzornak, hogyha a férfiak kénytelen-kelletlen beletörődnének is hazánk megnyomorításába, a magyar nő soha, soha! Már az anyatejjel beoltanák a gyermekeikbe – az örök lázadás szent tüzét! A professzor – látszólag meghatva hallgatta a beszédet és megígérte, hogy eljuttatja a memorandumot oda, ahova szántuk. Adja a jó Isten, hogy valami eredménye is legyen!
Január 10. Megvolt nálam is az összejövetel a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége ügyében. Sajnos Tormay Cécile beteg lett, s így nem jöhetett el. Helyette a beszédet Ritoók Emma tartotta. Szépen, okosan, meggyőzően beszélt, mint mindig. Mind a harminc asszony, aki hívásomra megjelent (többen férfi kísérettel), aláírta a tagsági ívet. Jó uzsonnával kedveskedtem nekik az értekezlet után, pedig a mostani „nincstelenség” idején egy félig-meddig jó uzsonnát előállítani nehezebb és költségesebb, mint annak idején egy fényes vacsorát! Nincs liszt, nincs cukor, nincs vaj, nincs tej! De ha valahonnan mégis előkerülnek ezek a ritkaságok, ugyancsak ki kell értük az erszényt nyitni. [...]
Most már helységünk is van. A Mária utca 7. alatt van a hivatalos helység. Itt jövünk össze délelőtt és szervezzük a választási hadjáratot. Felosztjuk magunk közt a munkát kerületek, körzetek szerint. Ki-ki elvállal egy kerületet. Munkatársakat szerez hozzá, akik azután az egyes utcákat, majd házakat dolgozzák meg. ”13
A MANSZ eredeti célja szerint az ellenforradalmi pártokat akarta segíteni az asszonyok mozgósításával, így érthető, hogy legaktívabb vezetői (Tormay, Zichy Rafaelné és Ritoók Emma) kezdettől részt vettek a férfiak gyűlésein is. Bethlen István az 1919. január 5-i gyűlésen olvasta fel programját, amelynek célja egy egységes ellenzéki párt létrehozása lett volna. A különböző pártok képviselőinek azonban nem sikerült megegyezésre jutniuk. A nők képviseletében ezen az ülésen Tormay Cécile és Zichy Rafaelné vett részt, a Bethlen-párt (a Nemzeti Egység Pártja) február 19-i alakuló ülésén pedig Tormay nemcsak felszólalt, de Ritoók Emmával együtt beválasztották a 20 tagú szervező bizottságba is.
A polgári pártok következő, március 12-i gyűlése Tormay lakásán került megrendezésre. Bethlennek továbbra sem sikerült saját elképzelése mellé állítani az ellenzéki polgári pártok képviselőit. A Lovászy-féle Függetlenségi Párt, a Magyar Polgári Párt, a Földművespárt és a Keresztényszocialista Néppárt külön szövetséget hozott létre, melyből a NEP és a MANSZ kimaradt. A Bethlen által kezdeményezett közös párt ügye ugyanúgy elbukott, mint a székesfehérvári ellenforradalom, Tormay ezért még fontosabbnak érezte az asszonyok egységes fellépését, akik túllépve a felekezeti különbségeken 1919. január 11-én közös gyűlésen mondták ki a MANSZ hivatalos megalakulását. Tormay Cécile ezután tovább folytatja ellenforradalmi tevékenységét: röpcédulákat és leveleket fogalmaz, az antant misszió számára tiltakozó memorandumot készít. A MANSZ tagjai részt vesznek az antant misszió amerikai küldöttéhez szervezett tiltakozó felvonulásban, együttműködnek más ellenforradalmi csoportosulásokkal, köztük az újonnan alapult MOVÉ-val.14
Nem esik viszont szó a Bujdosó könyvben az ellenforradalmi csoportosulások kapcsán Ivády Antónia önfeláldozó munkájáról, a köré csoportosuló egész kis szervezetről, noha nyilvánvaló, hogy Tormay számára ismert volt tevékenységük már csak azért is, mert Gömbös Gyulával mindketten kapcsolatban álltak. Hefty Richárd16 érdekes leírást ad ennek a csoportnak a tevékenységéről, többek között arról, hogy hogyan próbálták megakadályozni a kommunisták hatalomátvételét.
Hefty először a Szabadkát megszálló szerbekkel tárgyalt, hogy fegyvert szerezzen az ellenálláshoz, a szükséges pénzösszeget azonban nem tudta összegyűjteni, mivel a legtöbben nem hittek abban, hogy Kun Béláék hatalomátvétele valós veszély lenne.16 Ezután Ivády Antóniáék akciójához csatlakozott:
„Budapesten további ellenforradalmárokat és ellenforradalmi központot ösmertem meg. Ezek jó része egy asszony körül csoportosult, akinek páratlan szorgalma, asszonyos leleményessége és nagyszerű energiája valósággal uralta az ellenforradalmárok tétovázó, bizonytalan csoportját. Sztankayné Ivády Antónia rövidre nyírt hajával, fölényes modorával, fanatikus hitével a lengyel forradalmárnőkre emlékeztető szívóssággal figyelte az akkoriban főleg a Royal Szállóban és a Visegrádi utcában tanyázó kommunistákat, és kitűnő kémszervezete által mindenről pontosan értesülve lévén, elkeseredett erővel szította a puha, kényelmesen pontatlan, önző, konjunktúrázó, magukat exponálni rettegő férfiakban az ellenforradalmi szellemet, fölismerését a végső romlásba hajló lejtőnek, a megalkuvást nem ösmerő munkát és támadást a közelgő rémmel szemben. A már említett Békássy korvettkapitány lakásán volt az ellenforradalom akkori központja. Károly öcsém által ajánlva csakhamar felismertem ennek a központnak a fontosságát, és bekapcsoltam munkámat a központéba. Sok kiváló ellenforradalmárt ismertem meg, de hiányzott a vezér. Pedig én éreztem, hogy vezér, hogy bálvány nélkül nem lehet eredményes az ellenforradalom. Végigjártam, végigtanácskoztam az összes csoportot. Egy elszánt kis ellenforradalmár csoport volt Budán a Szebenyek körében, egy másik Odeschalchi Károly, Szentpály, Hunyady és dr. Herkély Tibor vezetése alatt. Ez utóbbiak a keresztényszocialistákkal kerestek érintkezést, és engem is elvittek, hogy Szmercsányi Györggyel összeköttetésbe lépjek. Ez alakalommal ösmerkedtem a meg a későbbi ellenforradalom ezen tevékeny vezéralakjával. [...]
Sztankayné rövid elhatározással egy tervet dolgozott ki, amelynek alapján a csoportvezetők rendelkezésére álló 600 elszánt tiszt és a rendőrség egy része még az éjjel letartóztatják Kun Bélát és társait, akiknek Szalonikibe való deportálására egy budapesti misszió vállalkozott. A katonai vezetést Schnetzer Ferenc tábornok irányította volna, a rendőrség két tanácsosának nevét sajnos elfelejtettem. A rendőrség csak azt kötötte ki, hogy a hadügyminiszter vagy a hadügyi államtitkár egy cédulácskát küldjön le két szóval: „Megengedem. Festetics.”17 Ha az elfogatás sikerül, a hadügyminiszter Schnetzert nevezze ki városparancsnoknak. Azonnal hozattunk egy kocsit, és elhajtottunk Lovászyhoz, akiben némelyek még bíztak, de Lovászy nem volt otthon. Erre engem megbíztak, hogy menjek föl Festeticshez. Festetics nem volt a Hadügyminisztériumban, ellenben Friedrich azonnal fogadott és megállapította, hogy adataink egyeznek, de az ő meggyőződése szerint csak másnap lesz meg a puccs. Behívatta Horváth Dénes vezérkari őrnagyot is, és abban állapodtunk meg, hogy másnap reggel 8-kor jelentkezem nála Schnetzerrel. Friedrich nagyon sietett, mert színházba ment.
[Másnap] Kilenc órakor megérkezett Friedrich és a tárgyalások azonnal megindultak. Egy órai tárgyalás után Friedrich elhagyott, hogy beszél Festeticcsel. Mikor visszajött, az volt a válasz, hogy nem. Hiába való volt minden kérés, ijesztgetés, magyarázás, hiába Gömbös minden erőlködése, aki minden áron rá akarta bírni a két szó aláírására. [...]
Ettől a sikertelen vállalkozástól fogva a Fehérváry utcai központ is bomladozni kezdett, különösen amikor Sztankaynét, Kornayt és másokat letartóztattak.”18
Tormay könyvében csak említés szintjén szerepel Ivády Antónia, a február 27-i bejegyzésben sorolja fel azok között, akik a Bristol Szállóban összegyűltek, hogy az olasz kormányhoz kapcsolatot keressenek az ott tartózkodó Türr Stefánia segítségével. Nyilvánvalóan nem véletlenül maradt ki Ivády Antónia és körének ismertetése a Bujdosó könyvből, hiszen ez egyrészt csökkentette volna a MANSZ jelentőségét, másrészt az Ivády-féle szervezkedés sikertelensége árnyaltabb képet mutat az ellenforradalmárokról is. Magyarországon nem egyszerűen azért történhetett meg a kommunista hatalomátvétel, mert az ország Károlyi szörnyű árulásának, illetve egy feltartóztathatatlan, ördögi összeesküvésnek áldozata lett, hanem ehhez nagyban hozzájárult az ún. ellenforradalmárok rossz helyzetfelismerésből és önös érdekekből elkövetett sok mulasztása is. A Hefty Richárdtól idézett kis részletből is látható, hogy nem csupán a Tormay által oly sokat kárhoztatott, de annak gyökereit fel nem táró, ősi magyar bűnként ábrázolt széthúzás volt az ellenforradalmárok sikertelenségének oka. Tormay könyvének megírásakor és megjelenésekor viszont az egyik legaktuálisabb üzenet éppen az volt, hogy a keresztény és nemzeti alapokon álló pártoknak és személyeknek össze kell egymással fogniuk. Nem véletlen tehát, hogy Tormay oly sokat hangsúlyozta ezt könyvében, szembeállítva az összefogást megvalósító asszonyokat a torzsalkodó, saját pártérdekeiket a nemzeti érdek fölé helyező férfi politikusokkal.
Tormay és a MANSZ tevékenységének a kommunista hatalomátvétel vetett csak véget: az írónő március 24-én letartóztatástól tartva elhagyta Budapestet, s vidéken bujdosott a kommün végéig, augusztus 8-án tért vissza a fővárosba.
