A Bujdosó könyv második részének bevezető részét Tormay Cécile szökésének kalandregénybe is beillő leírása követi. Először Budapestet kell elhagynia teljes titokban, úti célja Bercel, ahova az aszódi pályaudvaron keresztül juthat csak el, megérkezésekor ott éppen a pesti kommunista küldötteket várják. Három hét múlva Bercelről Balassagyarmatra már csak nagy kerülővel, veszélyes kalandokon keresztül érkezik meg, mivel közben arcképes körözést adtak ki ellene, tartania kell a felismeréstől. Ismét a vörössé lett Aszódra kell mennie, ahol sem Sárkány főszolgabíróné, sem a közeli ikladi kastély házvezetőnője nem meri befogadni, egy vasúti őrházban kell elrejtőznie a vonat érkezéséig. A tömött vonatra alig bír felszállni, egy ismeretlen vesz neki jegyet, hisz nincs szakszervezeti igazolványa, egy másik jótevője figyelmezteti, hogy körözik, egy prémkabátos alak feltűnően méregeti, valószínű felismerte. Csak lélekjelenlétének köszönhetően menekül meg és jut el végre Balassagyarmatra, Huszár Aladárékhoz.
A Huszár Aladáréknál eltöltött hónapok szinte a teljes visszavonultságot jelentik számára. A házat sem igen hagyhatja el, csak újságcikkek és egy-egy hírhozó révén tudnak tájékozódni a politikai helyzetről, a politika cselekvő alakítása helyett csak a reménykedés marad számára. Ahogy kortársai közül oly sokan ő is belekapaszkodik minden kis hírbe, ami a kommün bukását ígéri, aztán mindig újra csalódniuk kell.

Március 30-31-i bejegyzésében erről így elmélkedik:

„A hírek jönnek, megállnak és nincs folytatásuk. Néhány napja múlt, hogy mondták: az angol külügyi államtitkár tiltakozik. London nem tűri... Marseilles-ben harmincezer francia szállt hajóra... Most Mangin tábornok egyesült seregeiről beszélnek. Már jön, felvonul a bolsevisták ellen.
Eloltom a gyertyát és csak üldögélek magányosan. És egyszerre úgy tetszik, mintha rémek emelkednének körös-körül és ráznák a fejüket. Visszakergetett kétkedésekből, leigázott csüggedésekből jönnek elő ezek a rémek és minden reménykedésnek ellentmondanak.
Megvergődik a szívem. Hátha senki sem jön, hogy segítsen rajtunk, hátha itt hagynak nyomorultan elveszni és csak körülállnak és nézik, hogy saját szemetünkből nőtt férgek hogyan falnak föl.
Hiszen, ha úgy vesszük, a győztes nagyhatalmaktól függött, hogy ne így legyen. Miért nem akadályozták meg, ha nem akarták a bolsevizmust? Az antant katonai missziójának a feje, Vix alezredes mindent mert a meghunyászkodó Károlyival szemben, hát ezt vajon miért nem merte? Kiváltságos helyzetében hónapokon át tiporta egy nemzet önérzetét. Úgy tudott bánni Európa keletének nagy múltú kultúrnépével, mint ahogy a francia tisztek valószínűleg kolóniák vad népeivel bánnak. A kihívó, elzászi származású, kis zsidó alezredes teljhatalmú uralmában miért távolította el a diktatúra kikiáltásának előestéjén Budapestről az összes francia katonaságot? Miért engedte, hogy a posta, távírda és telefon, amely felett korlátlan cenzúrát gyakorolt, kiszolgálja a forradalom előkészítésében Kun Béla táborát?”1

A remény tárgya szinte néhány naponként változik, de újra és újra csalódnia kell a reménykedőknek.

„Az emberek ekkor egyebet találtak ki saját vigasztalásukra. Smuts tábornokban kezdett bízni mindenki. [...]
– Smuts tábornok nem fenyegetni, de alkudozni jött ide – mondta Kiss szomorúan. – A népbiztosok újságíró barátai beszélték el, hogy Smuts kedvező, új demarkációs vonalat kínált a kormánynak.”2

Smuts tábornok vonata 1919. április 4-én érkezett meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra. Furcsa módon ki sem szállt a vonatból, itt tárgyalt Kun Bélával, illetve itt fogadta az ellenforradalmárokat, újságírókat és semleges konzulokat. A Vix-jegyzékben meghatározottnál valamivel kedvezőbb (25 km-rel keletebbre húzódó) ideiglenes határt javasolt, attól keletebbre pedig egy semleges zónát, amelybe beleesett volna Arad, Nagyvárad és Szatmár is. Ígéretet tett cserében a gazdasági blokád feloldására is. Kun Béla viszont az érdekelt (magyar, román, jugoszláv, német, osztrák, cseh) kormányok küldötteinek összehívását javasolta, hogy az önrendelkezés alapján közösen határozzanak a határokról, illetve a gazdasági együttműködésről. Megegyezésre nem jutottak, Smuts másnap elutazott, de április 9-i zárójelentésében pártolta Kun Béla javaslatát. Bár az angol fél hajlott volna a tárgyalásokra, Lloyd George végül egyedül maradt ezzel az álláspontjával a franciákkal szemben, ráadásul sajtókampányt is indítottak ellene Angliában, így végül meghátrált.
Az antant valóban nem igyekezett megakadályozni, hogy Magyarországon átvegyék a hatalmat a kommunisták. Viselkedésüket 1921-ben Andrássy Gyula így értékelte:

„amint a bolsevizmus győzelmének hírét vettem, azonnal kísérletet tettem arra, hogy az antantot erélyes akcióra bírjam. Március 27-én a párizsi négyes tanács elé juttattam azt a javaslatot, hogy lépjen fel az antant saját katonai erejével a bolsevizmus ellen, mely Magyarországgal megelégedni nem akar, hanem szövetségben az orosz bolsevizmussal a nyugatot is veszélyezteti. [...] A javaslatomat azonban visszautasították. A nemzeti elemekkel ellenségeink szóba sem álltak. A tanácsköztársaságot nem akarták már csírájában megfojtani, pedig az gyerekjáték lett volna. Még arra sem vállalkoztak, hogy a határkérdés teljes kikapcsolása mellett csak a rend és az életbiztonság megmentésére szállják meg Budapestet.
Ámbár eleinte az antant katonai beavatkozásáról beszéltek, és már meg is nevezték a francia generálist, aki a tanácskormány ellen fog működni; ámbár a nyugati államok sajtójának nagy része azt hirdette, hogy a tanácskormánnyal való tárgyalás egymaga gyengeséget és félelmet árulna el; ámbár mindenki a legerélyesebb rendszabályokat várta: váratlanul egy előkelő államférfiú bukkant fel Budapesten és Kunékkal tárgyalni kezdett. (április 4.)
A világ győzelmes urai nem karddal, hanem a béke olajágával jelennek meg a magyar tanácskormány háza előtt. A négyes tanács a francia generális helyett Smutsot, az afrikai államférfiút küldi Budapestre, hogy tájékozódjék és tárgyaljon. Ki tudná ma megállapítani, hogy mi vezette a tanácsot eme elhatározásában, meglehet, hogy azt hiszi, hogy olcsóbbak lesznek Kunék, mint bárki más, talán a magyar nemzeti államot veszélyesebbnek tartja, mint a bolsevizmust, talán Kun békés nyilatkozatai félrevezetik, a legvalószínűbbnek azonban azt tartom, hogy a saját szocialistáinak béke- és csapatainak honvágya miatt diplomatizál, amikor az erélyes fellépés döntő és végleges sikert biztosíthatna számára minimális áldozatok árán és minden kockázat nélkül. De bármi lett légyen az ok, kétségtelen, hogy az antantnak ez a fellépése megerősíti a bolsevizmust. A proletariátus joggal nagy eredményt látott e lépésben. A tanácskormány pusztán megalakulásával többet ért el, mint a Károlyi-féle köztársaság hónapok alatt; Európa, úgy látszott, megijedt tőle. Milyen sikert várhatunk, mondják az utcai agitátorok, ha a tanácskormány kitart, ha tovább terrorizálja a világot.
A proletársajtó telekürtölte a világot, hogy az antant küldöttje a legbarátságosabb tárgyalásokat folytatja velük, hogy el fogják ismerni és nem sokára meghívják Párizsba. Valóban volt túlzás is e dicsekvésben. A valódi eredmény, mint egy szemtanútól hallottam, csak húsz perces beszélgetésre redukálódott, mert Smuts, aki megérkeztekor két hétre akart egyik szállóban lakást rendelni, Kunnal való rövid beszélgetés után a tervet feladta, a vonatban maradt és intézkedett elutazásáról; de ez a húsz perc is sokat ártott az antantnak s Magyarországnak, s használt a tanácskormánynak. […] Smuts ajánlata valamivel kedvezőbb a Vixénél. Határozottan kimondja, hogy nincs végleges politikai határról szó, csak katonai demarkációs vonal megállapításáról, aminek ellenkezőjét olvasták ki Károlyiék a Vix-féle jegyzékből. Ezenkívül azt is megígéri Smuts, hogy ajánlani fogja a blokád megszüntetését és a magyar kormány Párizsba való meghívását, ami nyilvánosság előtt eddig nem történt meg.4

Smuts missziója után két héttel, a nagyhatalmakban csalódva, Tormayék a csehektől remélik a vörös uralom megdöntését:

„A város ma éjjelre várta a támadást. Várta... a cseheket. Őrülten hangzik és mégis így van! Pedig az elmúlt télen, amikor Károlyi Mihály kinyitotta a határokat és a rabló szomszédok kényelmesen vonultak be ájult és megkötözött városokba, Balassagyarmat volt az egyetlen, amely fegyvert fogott és kiverte a rablókat. [...] Minek kellett történnie, hogy ebben az egykor szép országban minden szégyenné lett, még a reménység is? Tébolyodottan zavarodnak az érzések. Azoktól várunk segítséget, akik ránk uszították a rablókat, azoktól, akik elrabolják ezeréves tulajdonunkat és mégis...”5

Újabb két hét múlva, a sok csalódás után a reménytelenség is úrrá lesz a lelkeken:

„Az ember most mindig vár valamit, ami nem jön. Mennyi minden nem jött. Az antant hatalmak ultimátuma. Marseille-i francia ezredek. Angol felmentő csapatok. Fiumei ellenkormány. Ellenforradalmak. Külföldről betörő tiszti ezredek. Felmentő székely zászlóaljak... És mégis minden jó volt, mert élni segített. Elmúlt. Ma már csak az oláhok jönnek, idebenn pedig Szamuely akasztat.
Álmatlan és nehéz volt az éjszaka. Eloltottam a gyertyát, hogy ne fogyasszam. Órákon át sötétben feküdtem mozdulatlanul. Akárhová indult a gondolatom, meghátrált a vér és piszok elől.”6

Tormay Cécile írása egy napló hűségével rögzítette saját társadalmi körének a kommün alatti ellentmondásos érzéseit. Kezdetben a nagyhatalmaktól várnak segítséget, azt remélik, hogy Magyarországot nem engedik át a bolsevista terjeszkedésnek, majd látva a nyugat közönyét fokozatosan rádöbbennek, hogy egyetlen reményük a cseh és román előrenyomulás lehet. Kun Béla uralmának megszüntetése csak a magyar Vörös Hadsereg totális veresége után képzelhető el. Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarország saját hadsereg hiányában teljesen ki lesz szolgáltatva a megszállóknak, ami esetleg az ország szinte teljes feldarabolásához is vezethet.
Magyarország jövőjének, a kommunista rendszer megbuktatásának lehetséges módjai mellett a könyv vissza-visszatérő gondolata a naplóírás céljának és értelmének megfogalmazása. Bercelen Kállay Erzsébet biztatta Tormayt naplójának folytatására:

„Kállay Erzsébet a vállamra tette a kezét:
– Ahelyett hogy itt tépelődnél, írd le, ami fáj és amire gondolsz!
– Vannak feljegyzéseim. Amikor megszöktem, unokaöcsémre, a fiatal Ritoók Zsigára bíztam. De hát mire való lenne, ha folytatnám?
Kállay Erzsébet megint csak nógatott:
– Írd meg a naplódat, eljön még az a kor, amelyik megérti.
Aztán valamelyik estén, amikor egyedül voltam, ismét kezembe vettem a tollat, visszanéztem az elmúlt napokra, összeszedve a tűnő emlékeket. És azóta könnyebb is, nehezebb is minden. Az önmegvallás megenyhülése, de az újraátélés kínja is ez a napló, amelyről vajon ki mondhatná meg, bevégzem-e valaha.”7

Néhány hét múlva már értelmetlenek látszik az írás, nem igen reméli, hogy lesz, aki ezt elolvassa, csak magának ír, hogy „könnyebb legyen”.

„A kályhában leégett a zsarátnok. Sokáig figyeltem. Most már összedőlt. De azért hideg van. Soha sem volt még ilyen hideg. És én itt ülök és írok, pedig semmi értelme sincs. Különben mégis... Hiszen nem másnak írok, nem azért hogy megmaradjon, csak magamnak, hogy könnyebb legyen.”8

Az első balassagyarmati napon megint megrohanják a kétségek, van-e értelme folytatnia naplóját:

„Azt hittem, abbamarad ez az írás, többé nem folytatom. De a rossz sors megint mellettem ment el. Csak rám nézett, még nem kellettem neki. És most itt vagyok. Meddig? Tovább kell mennem innen is? Vagy itt fognak el?
Az útjaim végét nem látom már. Azt sem tudom, hogy az írásom végére magam teszem-e a pontot vagy valaki más. Mindegy. Ha töredék marad, még a töredék is tanúskodhat. A földomláshoz minden zuhanó rög hozzátartozik és mindegyikben benne van a nagy tragédia.”9

Megint egy barát, Huszár Aladárné kéri a folytatásra:

„– Írj inkább! – mondta Huszár Aladárné. – Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenvedtünk.”10

Tormay számára néha nehéz ezt a küldetést teljesíteni, mivel az írás egyben felidézése is a már elmúlt nap szörnyű eseményeinek:

„Olykor kínlódva szánom rá magam, hogy írjak. Feljegyzéseimben vissza kell hívnom az időt, amelyet szüntelen küldenék. Újra átélni, amikor már elmúlt... Mégis folytatom és ez olyan, mintha árvíz idején egy elmerülő házban naplót írna az ember még akkor is, amikor a víz betódul az ablakon.”11

„Szeretném olykor abbahagyni. Meddig írjam még? Napok, hetek, hónapok... Az út hosszabbra nyúlik, mint hittem. A teher egyre nehezebb.
Olykor úgy érzem, nemcsak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami a mások reménysége. Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is a mások utolsó éjszakája.
Zátonyra vetett ki a végzetem. Az ár körülöttem hömpölyög. Csapkod, de nem sodor magával. Kihagy és kikényszerít, hogy én kiáltsam át a túlsó partra mindenki jajszavát, azokét is, akik már nem kiáltanak.
Küzdök, kapkodok szavak után, hogy elbírjam. Kínlódva vergődik az agyvelőm, vérzik és kiég, üres lesz, aztán újra zsúfolódik.
Meddig írjak még?
Olykor lopva nézem a többieket. Vajon ők is úgy szenvednek-e, mint én?...
És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek – én a mások jajszava is vagyok.”12

Naplója igazi értékére, pótolhatatlanságára akkor döbben rá, amikor egy házkutatás miatt attól kell tartania, hogy megsemmisül:

„Házkutatást várunk. Mindent el kell tüntetnünk, ami veszélyes lehet. A feljegyzéseim... Soká töprengtem. Aztán két befőttes üvegbe csempésztem az írásokat. Lekötöttem pergament papírossal. Amikor besötétedett, elástam a kertben. […] Szétszaggatott, szegény írásom. Az első lapok, ha élnek még, ott bujkálnak valamerre a megjelölt városban. A többi a kövesdi kéménykürtőben és itt kint, a föld alatt.
Csak egy bujdosó írás, semmi más. De mert a fájdalom túléli benne a maga határolt óráját, mert benne egy ember szenvedésén át halványan, de mégis egy nemzet kínja tükröződik, azért kívánom, hogy megmaradjon és mondjon el mindent azoknak, akik nem élték át vagy túl, a meggyötört, csonka országon jártak azalatt. Talán többet tehetnek odakint a hazáért, mint mi idebent, de mi többet szenvedtünk, és ez a szenvedés a nemzet jövendő ereje. Akik nem élték át, megbocsáthatnak, megalkudhatnak, de mi soha. Őrizői leszünk, hogy el ne felejtse senki, aki él és magyar.
Mitőlünk minden nap elraboltak valamit, minket minden nap megaláztak. Minket tanított ki a végzet, hogy őrszemek legyünk. Ha elmosódnak az írásom betűi, soha többé nem lehetnének újra önmaguk.
Amit írtam, annak a betűi a szívem dobbanásai voltak, a szenvedésem, a haragom magányos hördülése, a reménységeim ezer szárnytörése. Ilyet csak egyszer lehet átélni, ilyet csak egyszer lehet leírni.”13

A Bujdosó könyv második része sokkal jobban hasonlít egy klasszikus értelembe vett naplóhoz, mint az első kötete: megörökíti a naplóíró hétköznapjait, a fontosabb politikai eseményeket és az azokhoz fűzött reflexióit, reményeit, kétségbeesését, terveit. Hűen rögzíti egy „burzsuj” lelkiállapotát a forradalmi terror alatt, emléket állít a rendszer áldozatainak.

1. TORMAY i.m.49-50. (március 30-31.).
Az antant vezetők viselkedésének okairól Ormos Mária részletesen írt a Padovától Trianonig című könyvében. 2. TORMAY i.m.66-67. (április 5.) 3. HAJDU Tibor: A magyarországi tanácsköztársaság. Kossuth Kiadó, Bp. 1969. 74-75. 4. Andrássy Gyula: Az antant és a magyarországi bolsevizmus.= GRATZ Gusztáv (szerk.): A bolsevizmus Magyarországon. Franklin Társulat, Bp. 1921.109-110. Továbbiakban: GRATZ 1921. 5. TORMAY i.m.112.(április 18.) 6. TORMAY i.m.140. (április 30.) 7. TORMAY i.m.41. (március 27.) 8. TORMAY i.m.87. (április 15.) 9. TORMAY i.m.110. (április 17.) 10. TORMAY i.m.112. (április 17.) 11. TORMAY i.m.131. (április 25.) 12. TORMAY i.m.245-246. (június 29-30.) 13. TORMAY i.m.252-253. (július 3-4.)